Sziasztok!
Úgy nézem mostanában nagyon nehezen veszem rá magam az írásra, nem is tudom, rendes blogolónak számítok-e… Azért remélem így is fennmarad az érdeklődésetek a kis beszámolóim iránt.
Először arról, mi is történt az elmúlt két hétben… Hát nem sok minden, azt kell mondjam, ami meg történt, az csak szomorúvá tette az amúgy sem épp izgalmas hétköznapokat… Ambrusnak ugyanis elég sürgősen haza kellett utaznia, ami tényleg nagyon hirtelen jött, szinte el sem akarom hinni, hogy megbomlott a kis Ji’nan-i kolóniánk. Mivel csütörtökön utazott, szerdán tartottuk a búcsúebédet és iszogatást, ami fogalmazzunk úgy jól sikerült, de remélem, hogy tudunk még neki ’welcome’ party-t is szervezni, még itt, Kínában…
Sun Yue-vel is találkoztam már mióta elkezdődött a suli, csütörtökön például elvitt egy nagyon helyes kis parkba, ahol rengeteg aranyhalat láttam, megtanultam a fűzfa kínai nevét, és hasonlók… Tényleg szép idő volt, és egyre jobb lesz, bár én hiányolom a fűtést, most is két óriás téli pulcsiban ülök, és meleg kakaó után áhítozom. De már tényleg jön a tavasz, kezdenek rajzani a nagymama/papa-baba párosok, a kínai kisgyerekek még mindig nagyon édesek, szépen hizlalták őket a télen az biztos.
A suliban is próbálnak egyre aktívabbak lenni, főleg az új hallgatós-beszélgetős órát tartó csaj, aki elhatározta, hogy mindenki énekelni fog… És kitalálhatjátok kiket szúrt ki elsőre??? Hát természetes, hogy minket, Verával, és ki is osztott két hihetetlenül magas, énekelhetetlen, nagyon nem modern számot, hogy kezdjünk gyakorolni. Először még nagyon lelkes voltam, de aztán be kellett látnom, hogy nekem nincs hangom. Semmi. Főleg nem ilyen magasságokhoz. Szerencsére Vera nagyon leleményes volt, és előadta a csajnak, hogy nálunk nincs otthon karaoke (mert ugye nincs??!! :P ), és ebből kifolyólag mi nem szoktuk meg, hogy mások előtt énekeljünk, na meg, nem is szeretünk. ÉS! Megkönyörült rajtunk, nem kellett az egész osztály előtt hülyét csinálni magunkból!!! Azért a célját sikerült elérnie, a szöveget ugyanis csak megtanultam, nem volt nehéz, szerelmes dal, mi másról szólna, mint „Álmomban már láttam mézédes mosolyod, ezért olyan ismerős nekem…” stb... stb… stb…
Ebben a félévben van viszont egy kultúrával foglalkozó óránk, ami nagyon érdekes, eddig a kínai ételekről és a horoszkópról volt szó, ha lesz hozzá türelmem (és egyszer képes leszek végre megírni a kirándulásunk történetét), megosztom veletek is, mit tanultam pl. a tigris vagy a nyuszi jegyekről.
Majd elfelejtettem, hogy a csoporttal elmentünk egyet enni, vagy legalábbis a csoport nagy részével. Jó volt, mert kicsit összeismerkedtünk az újakkal, kiderült például, hogy az egyik kis kóreai csaj is jógázik, szóval legközelebb talán együtt megyünk. Ja, merthogy nem is mondtam, de végre elindultunk mozogni!!!!! Természetes, hogy nálam ez egyben a jógát is jelenti, és nagyon boldog voltam, hogy ugyan nem érem el a kínaiak szintjét, de itt is akadnak bénácskák bőven, és nem kell rosszul éreznem magam. Az viszont biztos, hogy ami itt alapállás, az otthon nekem a legnehezebb feladatnak számít… :D De nem érdekel, mert nagyon szeretem, majd fejlődök szépen.
A tv-ben nem tudok Forma 1-et nézni. Szörnyű. A szó legmélyebb értelmében. A tv-ről eltűnt minden adó, egy kivételével, ami viszont nem a sportcsatorna. A neten is csak ma találtunk végre egy lapot, ahol tudtam nézni, az meg szakadozott. A végén már csak németül tudtam nézni, ami természetesen nem baj, sőt tripla öröm volt nézni, ahogy Vettel beért a célba!!!
És akkor most jön az a rész, hogy vissza kéne emlékeznem Bangkokra, és az ott történtekre. Őszinte leszek, nagyon nehezen küzdöm át magam ezen a beszámolóm, a város és maga az ország sem hagyott bennem túl kellemes emlékeket, ha vissza kéne jönnöm a térségbe, először biztos, hogy máshol kezdeném… Na, de mindegy, kezdjük ott, hogy leszálltunk Thaiföld fővárosában, Bangkokban.
Már a reptéren sem voltak túl segítőkészek, mikor ugyanis a vízumot csináltattuk (ami idén márciusig vagy májusig egyébként ingyenes), nem akarták felfogni, hogy azért nincs hazafelé repjegyünk, mert nem repülővel megyünk tovább, hanem vonattal. Akkor meg nem is erőlködtünk már azzal, hogy mi vissza is szeretnénk még jönni ide egy kis kambodzsai kitérő után… Mindegy, azért valahogy csak túljutottunk ezen, és jött a következő akadály: megtalálni a hostelt… A belvárosig még nagyon könnyen bejutottunk, van egy gyorsvasút, ami tényleg rövid idő alatt berepít a városba, a bajok viszont itt kezdődnek. Rájöttünk ugyanis (és a következő napok is igazolták), hogy külföldi számára szinte kiismerhetetlen a tömegközlekedés a városban, már csak az írás miatt is… Szóval fogtunk inkább egy taxit, de még ez sem volt egyszerű. A kinyomtatott papírunkon ugyanis minden csak angolul volt rajta, és egy taxisofőr sem tudta elolvasni, hova kéne vinni minket. Nagy szerencsénkre pár helyi fiatal nagyon segítőkész volt, és bevetve minden telefonos, internetes és egyéb segítséget legalább azt kiderítették, hogy melyik utcánál kéne minket kitenni. Maga a szállás nem is lett volna rossz, de a fürdő nálam mindig nagyon kényes téma, ott nagyon elbuktak. Mondjuk nem is szándékoztunk túl sok időt eltölteni a szállón. Másnap aztán gondoltuk, nyakunkba vesszük a várost, csak az volt a baj, hogy ekkor még nagyon kis naivan nem gondoltuk, hogy mindenki ebből akar hasznot húzni. Szépen bele is futottunk egy tuk-tukos-ba, aki mindenhova akart vinni minket, csak oda nem ahová szerettük volna. Ha megengeditek, ezt nem részletezem, a lényeg hogy ez után a nap után már nem szálltunk tuk-tuk-ra, és senkiben nem bíztunk meg. Komolyan mondom, ebben a városban még a leghétköznapibb ember is arra van, hogy lehúzza a turistát. Persze, ez valahol minden turistaorientált helyen így van, de ilyen szinten még soha nem éreztem magam kiszolgáltatottnak, sem Kambodzsában, sem Laoszban, Kínában meg végképp nem…
A további itt töltött napokban megnéztük mindenfajta „segítség nélkül” a főbb látványosságokat, mint például a királyi palota, ami hát hogy úgymondjam lenyűgöző. Tényleg nem tudok áradozni magáról a városról, de ez a hely tényleg szép. Sajnos mivel nem tudtuk épp mikor jutunk el oda, nem voltam felkészülve hosszú szoknyával és felsővel, ezért azt bérelni kellett, szóval ha nézitek a képeket, és csodálkoztok, hogy klári hová tette az ízlését, akkor ez megmagyarázza a lila pálmafás szoknyát és a hatalmas inget. :D Itt amúgy, ahogy az egész városban is rengeteg magyart hallottunk, ami persze nem csoda, rajtam kívül biztos mindenki csak ajánlja a helyet. :D Na jó, ha nekünk is jobban kezdődik, talán én is máshogy nyilatkozok. Jaj, és ha már magyaroknál tartunk, el kell mesélnem a legjobb élményemet is! A „bevásárló utcán” ugyanis egyik este nem másba botlottunk, mint Daniba, aki Magyarországon csoporttársunk volt kínain, és ő is épp Kínában tanul… Azért nagyon pirinyó tud lenni a világ, nem is hittünk a szemünknek, mikor megláttuk egymást. :) És ha már magyarok… Egyik nap bementünk a város központi részébe, szétnézni a bevásárlóközpontokban, és kicsit felfedezni azt a részt is. Hazafelé már mindenből elegünk volt, mert egyrészt a város túl zsúfolt és nagy, másrészt nem tudtuk eldönteni milyen buszra kéne szállnunk, mert vagy rossz irányt mondtak, vagy nem engedtek fel a buszra… Egyszer aztán csak jött egy nekünk megfelelő busz, arra felpattantunk, de nem láttunk senkit, akinek fizethetnénk. Itt ugyanis a buszon van kalauz, nála kell venni a jegyet. Szóval nagyban tanakodunk, hogy itt mit kellett volna csinálni, mikor az egyetlen külföldi a buszon magyarul megszólal: Ez ingyenes járat. Nos, ismét megismerhettük egy nagyon érdekes élettörténettel rendelkező fiatal sztoriját arról, hogyan is kóborol a világban minden pénz nélkül, merthogy dolgozni azt nem fog. Hát mit mondjak,így vagy úgy, de tényleg mindenhol ott vagyunk.
Éppen Thaiföldön voltunk, mikor a thai és a kambodzsai katonák elkezdték egymást lövöldözni. Na persze jól meg is ijedtünk, mert bár nem azon a határszakaszon volt, amin mi terveztünk átmenni, de azért mégiscsak. Próbáltunk utazási irodáknál érdeklődni, hogy vajon mennyire biztonságos most menni, de azokat is csak a profit érdekli, nem bízhattunk bennük. Közben Kitti bevetette a modern világ adta lehetőségeket, és facebookon „megkérdezte” Bangkok Charliet, hogy mit gondol a helyzetről. Ő nyugtatott minket, ráadásul rajta keresztül megismertük Zolit, aki ugyancsak Angkorba készült, épp mikor mi, szóval összehozva egy találkát megbeszéltük, hogy együtt megyünk át Kambodzsába. A két ország közötti feszült hangulat okozott viszont kellemetlenségeket, mert a város bizonyos helyein tüntettek, így nem mindent tudtunk megnézni. Sajnos az úszó piacról is lemaradtunk, túl korán kellett volna kelni, ami elég esélytelenné tette a programot. Este viszont sétálgattunk a folyóparton, jól le is döbbentem, hogy milyen körülmények között élnek ott az emberek. A várost járva is láttunk érdekes dolgokat, mint például utcára nyíló koporsó-készítőket, érdekesebbnél érdekesebb ajtókat áruló asztalosokat, vagy csak úgy egyáltalán, a bangkoki kis utcákat, ahol nem sok turista jár.
Ami viszont nagyon jó volt, hogy nagyon olcsón ettünk, ittunk, Kittiben nagyon kellemes emlékeket hagyott a kb. 200 Ft-os mangó-shake, bennem pedig a finom kaják. Tényleg igaz, hogy az egyik legolcsóbb város a világon…
Angkorba vonattal és busszal mentünk át, és természetesen a vasútállomáson is át akartak vágni, nagyon fontos ebben a városban, hogy soha senkinek ne higgy, csak a hivatalos személyeknek, a valódi pénztáraknak, bent az épületben!!! És ha már vonat, eszembe jutott a második taxizásunk a vasútállomásra hajnali 4-kor. Mondtuk a sofőrnek, hova vigyen, kérdeztük, érti-e. Mondja persze persze… Szerencsére előző nap már jártunk arra (nem tudtuk, hogy csak indulás előtt pár órával veheted meg a jegyed), mert mikor elhaladtunk az épület előtt, a taxis nemhogy megállt volna, de még jobban rálépett a gázra, és hajtott tovább. Nem tudom, hogy a STOP mennyire nemzetközi szó, de sejtem, hogy ezt egy taxisnak tudnia kéne. Mikor már négyen ordítottuk, és még mindig csak gyorsított, na, azt hiszem ott szállt el a szememben Bangkok utolsó esélye… szerencsékre Zolinak volt annyi lélekjelenléte, hogy kivette sebességből a kocsit, így felfogta a taxis, hogy velünk nem megy messzire. Aztán nagy nehezen felültünk a vonatra…
Itt még mindig nem lett vége a megpróbáltatásoknak, de ezt majd a következő bejegyzésben…
Sok puszi haza
Klári
