claireinwonderland

Sziasztok!

Ma csak egy linkkel készültem, nézzétek el nekem... Már megint beteg vagyok, fáradt, és tanulni sem ártana... :D Vannak olyan apróságok, amiket érdemes elmesélni, legközelebb akkor kaptok egy ilyen bejegyzést is, most azonban legyen elég pár kép Ji'nan-ról, a hétköznapokról, és egy rövid kis kirándulásról...

Nézelődjetek!!!

indafoto.hu/mi_xiao_qing/collections

Puszi mindenkinek

Sziasztok!

Most csak röviden, kép mentesen, hogy nehogy kimaradjatok valamiből…  Először is, sok gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy bőven elég lesz nekem a hármas csoport nehézségi foka is, bár hogy őszinte legyek, én egy három és felet kockáztatnék meg magamnak… Itt viszont úgy érzem, hogy talán meg tudom szerezni azokat az alapokat, amik hiányoztak nekem a négyes csoportban. Azért nem kell félni, itt sem fogok unatkozni, itt is van azért leckénként kb 40-50 új szó, csak ezek minta kedvesebbek lennének, és az sem hátrány, hogy mikor magyarázzák a szó használatát és jelentését, akkor értem is a dolgokat… Szóval most kezdem bepótolni az új csoportom szavait, és közben várom nagyon a kalligráfiát!!!!!!! Jó lesz már nagyon, mert nem voltam valami jó hangulatban a csoportváltás miatt. Ismét sikerült túl sokat gondolkoznom, ahogy általában. Aztán persze rájöttem, hogy nem éri meg azzal elrontani ezt az évet, hogy túlstresszelem  magam azzal, hogy nem tudom a saját tempóban követni a dolgokat. Szerintem lesz így is elég alkalom arra, hogy tanuljak, aztán ha úgy alakul, félévkor még átkönyöröghetem magam máshova. :D Elég rugalmasak voltak ma is a tanárok, az osztályfőnököm is mondta, hogy persze, nézzem meg a másik órát, és ha túl könnyűnek érzem, menjek vissza nyugodtan. Az új tanár néni pedig azt mondta, hogy nyugodtan gondoljam át, és döntsek úgy. Szóval nem volt semmi gond ahhoz képest, hogy elvileg már nem lehetne csoportot váltani.

Jaj, el kell mesélnem nektek az elemes ajtónk történetét!!!! :D Igen, jól hallottátok, elemes ajtó. Sok mindent láttunk már Kínában, de efölött konkrétan négyen álltunk, és nem hittünk a szemünknek… Vagyis hittünk, mert ugye ahogy szoktuk volt mondani, Kínában bármi megtörténhet (és semmi nem ciki… )! Az egészhez tudni kell azt is, hogy itt az ajtónk nem a szokásos kulccsal működik (az túl egyszerű lenne), hanem helyette van egy kis kártyánk, amit egy érzékelőhöz kell érinteni és kinyitja az ajtót.  Történt tehát, hogy elmentünk ma vásárolni, beszereztünk végre egy olvasólámpát és hasonlókat. Már nagyon fáradtak és éhesek voltunk, mire hazaértünk, és alig vártuk, hogy valamilyen sorozat előtt jóízűen elfogyasszuk jól megérdemelt vacsoránkat. Mikor viszont nyitottuk volna az ajtót, az nem adta ki a szokásos hangokat, csak csippant egyet, mintegy jelezve, hogy ő feladta evilági működését, és megszűnt bebocsájtó funkciókat végezni. Nagynehezen aztán előkerült a szerelő bácsi, és valahogy sikerült bejutnunk a szobába. Ekkor már kezdtünk röhögni magunkban, hogy tuti elemet fog cserélni a zárban… És láss csodát, egyszer csak előkerültek a jó öreg kis ceruzaelemek. Pár csavarral később ismét tökéletesen működött kedves kis  ajtónk,és  kijelenthetem, azóta  tökéletesen üzemel… :D :D :D

Mára csak ennyi lett a bejegyzés, legközelebb elmesélem milyenek voltak ez első új órák…

Sok puszi mindenkinek!

Klári

Hát sziasztok!

Elnézést, hogy már egy ideje nem jelentkeztem, de nagyon nehéz néha leülni, és összefoglalni, mi is történik errefelé. Mondjuk nem túl sok minden, inkább úgy mondanám, hogy minden nap valami kis apróság, ami feldobja a napjaim, vagy éppen kicsit lehangol. A városban már mászkáltunk kicsit, de igazán csak hétvégén van rá energiánk, hogy messzebbre jussunk. Természetesen nálam ilyenkor sincs gép, úgyhogy azt hiszem ide is csak Kitti képeit tudom betölteni. Azért nekem is van néhány, szóval íme az, amit mi láttunk eddig Ji’nanból, a suliból, a társaságból…

A napjaink általában igen egyformán alakulnak. Reggel fél 8 körül próbáljuk kinyitni az általában igencsak álmos szemeinket, aztán miután rájövünk, hogy ez nem is olyan egyszerű, segítségül hívjuk a jó kis kínai nescafét, és lassa indul is a nap. Azt nem mondanám, hogy kávészürcsölés közben a kilátást csodálom, hogy miért? Na, keresek ide képeket nektek. Először Ji'nanról, majd egy szép kép az útépítésről, végül jöhet a koli...

Ez itt a nagy út, ennek a túloldalán van a suli, majd jön a kolihoz vezető út, a sok magas épület között a pici négyemeletes a miénk... :) Aztán a kilátás a szobából, majd a szoba:

A délelőtt ezután a suliban telik, fél 9-től 11:40-ig, ami azt jelenti, hogy két 90 perces óránk van. Hát a végére igencsak elfáradunk, így az ebéd után általában visszajövünk, pihengetünk, aztán kezdjük a tanulgatást. Hát igen, ez a 4-es csoport… Igazából csak azért nem mentem vissza a hármasba, mert Kitti nem hagyja. Lehet még hálás leszek érte egyszer, de most kicst bele akarok halni, mert iszonyat sok új szó van, van hogy egyik napról másikra 60 szó. A másik pedig az, hogy nekem még mindig nagyon nehéz megérteni a tanárokat is. Van például az osztályfőnök… Ő tartja a legtöbb órát, ami olvasás-írás névre hallgat. Hát belőle nem sokat veszek ki. De Iván megnyugtatott, hogy nála még a hatos csoport tanára is szebben beszél. Kell még egy kevés idő, hogy mindent megértsek. Kedden nagyon el is szontyolodtam, mert nem igazán tudtam követni az órát. Csak hogy érezzétek a nehézségi fokot, tegnap épp egy olyan szöveget kellett összefoglalnunk, és leírnunk házi feladatként, ami arról szólt, hogy tavaly elfogtak egy angol drogcsempészt, és halálra ítélték… Kb minden szó új volt, így minimum egy órát szenvedtem azzal, hogy leírjak 10 mondatot. Még az sem minden, milyen vesszőt használsz, bár ez nem jött át még teljesen… Még szerencse, hogy ilyen jó társaság vesz körül!!! Mellettük nincs időm magamba roskadni, sokat segítenek, ha rosszabb napom van. El is mentünk a srácokhoz a másik egyetemre, leültünk  egy kicsit sörözni, előkerült még valami helyi ital, pár kóreai, és egyből elfelejtettem, hogy rossz kedvem volt! :D Ezek a kóreaiak amúgy nagyon kis aranyosak, bár azt kezdjük megszokni, hogy mi minden ázsiainak „gyönyörűek” vagyunk… :D Ehhez tartozik egy aranyos kis sztori is. Történt ugyanis, hogy múlt szombaton tartottak a suliban egy ismerkedős napot. Volt ott angol, kínai, orosz sarok, és lehetett beszélgetni. Az persze jellemző, hogy sok külföldi nem volt, ők is inkább beültek angolul beszélgetni, és természetesen a kínaiak nagy része is csak azért jött be a kínai terembe, mert nem fért be angolozni. Na, de mi nagyon kis szorgalmasak voltunk, és mivel én személy szerint az angol teremmel sem kezdtem volna sokkal többet, beültünk kínaizni. Itt találkoztunk két helyes csajjal, nemzetközi kapcsolatokat tanulnak, szóval nagyjából még azzal is tisztában voltak, hol van Magyarország, sőt az OMM-ról is tudtak valamit. Azt kellett volna látnotok, amikor elkezdtünk azon gondolkozni, hogy hogy mondjuk el, mikor kinek az oldalán álltunk a háborúban… A vége természetesen az lett, hogy elővettük a jó kis chinglish nyelvet… :D Ezt itt találtuk ki arra, hogy milyen nyelven kommunikálunk… Nekem épp jó, mert valamit tudok kínaiul, valamit angolul, tudok szépen gesztikulálni, mutogatni és hasonlók, így a végén mindig elintézzük amit kell. No de ott tartottam, hogy bent vagyunk a suliban barátkozni. Úgy döntöttük, megnézzük, mégis milyen kávét árulnak. Ücsörgünk, ücsörgünk, egyszer csak beront vagy 10 kínai fiatal. Szokás szerint nagyon hangosan, és nagyon felpörögve attól, hogy fehér embert látnak. Az eredménye kb 5-10 fénykép lett, és természetesen a búcsú-mondat: You are beautiful!!! :D

Amúgy igazán kezdek hozzászokni az itteni élethez! Épp arról beszéltünk valamelyik nap,hogy  mikor megkérdezték, hogy tetszik Kína, csak annyit tudtam mondani, hogy hát a város irtó szmogos, nagy a felfordulás, de valahogy nekem nem volt meg az a nagy kultursokk, amit vártam. Igazából ezek az emberek is csak élik az életüket, ahogy mindenki más bárhol a világban. Dolgoznak, tanulnak, gyereket nevelnek, esznek, pihennek… Az egész annyi, hogy mindezt kicsit másképp teszik.  De nem okoz túl nagy nehéséget, hogy ezt megszokja az ember. Csak azon múlik, hogy el akarja-e fogadni ezt, vagy nem.

Persze azt adjátok hozzá, hogy mi itt olyan koliban lakunk, ami kifejezetten a külföldieknek van fenntartva. Azért a kínai diákok kicsit más szintű épületekben laknak, oda nem feltétlenül  mennék be…

Jaj, igen, egy kis életkép az elsősökről az egyetemen:

Állítólag egy hónap ilyen kiképzésfélét kapnakamiből mi annyit látunk és hallunk, hogy délelőttönként kint menetelnek és ordítoznak (mert kínaiak és mert kiskatonák), ami zavarja az órát. De nagyon érdekes látni ahogy a lányok is menetelnek, mint a katonák. Bár hogy őszinte legyek épp azon gondolkoztunk, hogy nálunk sem ártana kicsit ráncba szedni az egyetemista srácokat. :D Persze ahhoz nem ragaszkodnánk, hogy a lányokat is kötelezzék erre. :D

Ide beillesztek pár képet mostani kis életem kedvenc szereplőiről:

Vera

Vera-Kitti

Osztályterem

Kitti háttérben egy roppant különösfigura amerikaival

Iván

Eszünk :)

És ha már itt tartunk, röviden a tegnap estéről: legutóbb a másik egyetemen ugye megismerkedtünk egy kóreai sráccal, aki nagyon oda meg vissza volt értünk. Ott mondogatta nekünk, hogy akkor legközelebb majd főz nekünk kóreai kajákat, el kell jönnünk megkóstolni. Persze én úgy voltam vele, hogy na persze, erre befizetek, de kiderült, hogy tényleg nagyon szépek vagyunk, mert egész héten kérdezgette, mikor megyünk már… :P A többiekkel péntek estére terveztük be az újabb találkát, és úgy döntöttük, összehozzuk a kettőt. Nagy meglepetésként ért, mikor felmentünk a kolijuk konyhájába, és szépen megterített kis asztal várt minket… Jaj, hát teljesen el voltunk ájulva!!! És vacsi közben beszélgettünk kicsit a kóreai kulturáról is, nagyon érdekes, el is döntöttem magamban, ha törik, ha szakad, egyszer el kell jutnom oda!!! Szerencsére Vera már régebb óta érdeklődik ez iránt, szóval ha egyszer rászánom magam, biztos lesz kivel elindulni… És akkor íme pár kép a tegnap estéről, minden legkedvesebb magyarral és kóreaival:

Igen, és még egy kihagyhatatlan kép Kittiről a taxiban: :D

Ennyi volt a mese mára. Ma nálunk is elromlott az idő, elég hirtelen. Nagyon jól esik, mert az utóbbi pár napban nagyon párás volt az idő. Szóval lassan ide is beköszönt az ősz, bár nem csodálkoznék azon sem, ha jövő héttől ismét 40 fok lenne. Remélem a legközelebbi bejegyzésig sikerül elmenni egy picit kirándulni, van sok dolog, amit még nemm láttunk a városból, és a környékből. Sajnos jövő héten nekünk nem lesz szünet, így nem tudunk menni a többiekkel Qingdaoba, de legalább meglesz az első kalligráfia-órám!!!! Remélem tudom majd követni, mit is kell csinálni!!!!

Sok puszi mindenkinek, köszönöm az e-maileket, kommenteket, jó hallani rólatok!!!!!!

Klári

Hát ismét szia Mindenkinek!

Már egy ideje nem foglaltam össze, mi is történt velünk, s nem is jelentkeztem, de sajnos nem olyan egyszerű itt netet szerezni. Mire például sikerült megbeszélni a portán, hogy kellene internet, kiderült, hogy valamiért az én gépemen nem működik, mert hogy európai és más a frekvencia… Na én ezt egyáltalán nem értem, de szerencsére annyi a jó fej ember a környéken, hogy ezt is megoldottuk. Vettünk végül mobilnetet, és most ezt használjuk, remélem elég lesz arra ami nekünk kell. Csak ez a kavargás nem jött valami jól, pár napja ugyanis fertőtlenítőben áztam, ma meg az eső nem akar elállni. Ami nem is lenne akkora baj, ha nem lenne minden feltúrva, és nem lenne sár mindenütt. Ja, és mivel meg is fáztam duplán jól jön…  Na jó, próbálok nem nagyon panaszkodni, hanem mesélek inkább. Miután felköltöztünk a harmadikra, az első dolgunk az volt, hogy bevásároljunk mindenféle tisztítószerből, fürdőszoba-kellékekből stb., és kipucoljuk a szobát. Mostanra nagyjából otthonosak vagyunk, de még van dolgunk vele…

De akkor most visszatérek az utolsó napra Pekingben. Úgy kezdtük, hogy beálltunk azok sorába, akik szerettek volna egy rövid kis pillantást vetni Mao-ra. Hát sokan voltak… De jól haladtunk, és mi is megnézhettük az elvtársat. Nekem nagyon furcsa volt nézni, ahogy az emberek veszik a virágot, és szinte átszellemülten helyezték el azokat a szobra előtt hajlongva… Magából az emberből amúgy nem sok látszott, le volt takarva egy szép nagy vörös, sarlókalapácsos zászlóval, mi csak a fejét láthattuk, és nem is nagyon tudtam eldönteni, hogy az most egy szobor, vagy tényleg ő. Képet sajnos nem kaptok, mert nem lehetett fényképezni, de itt egy kép ami rólam készült, miután visszamentünk a hostelba… :D

A nap további részét a láma-templomban töltöttük, aztán megint csak nézelődtünk, azt hiszem itt is a képek beszélnek mesélnek majd. Csak annyi, hogy nekem nagy élmény volt ez a templom… Ahogy ott izzottak a füstölők, és az emberek imádkoztak Buddhához, hmmm volt benne valami nagyon misztikus! Ott, a nagyváros közepén egy csendes, elmélkedős hely, tetszett. Itt található egyébként egy hatalmas, összesen 26 méteres Buddha-szobor is, ami 18 méter a föld felett, 8 alatta. Nem volt semmi! És tényleg jó érzés belépni egy ilyen vallásos helyre. Igazából mindegy, hogy miben, kiben hisz az ember, itt érzi azt, hogy nincs teljesen egyedül. És az sem semmi, mi mindent képes kihozni az emberből a hite…

Másnap aztán eltöltöttük az utolsó reggelinket a kedvenc kis helyünkön, és indultunk is Ji’nanba. Jó volt szenvedni a sok csomaggal, de szerencsére mindig volt egy kedves kínai, aki segített cipelni őket a lépcsőn. Nem is volt semmi gond, könnyen eljutottunk a vasútállomásra. A vonatunk nagyon jó volt, kényelmes, gyors, a lábamnak több hely volt, mint a repülőn… Mivel csak ketten voltunk, a harmadik széken az útitársunk ücsörgött, akivel igencsak jól jártunk. Már az elején kérdezősködött, honnan jöttünk, stb… Aztán végig beszélgettünk vele, hol angolul, hol kínaiul, és mikor elővettem a kis olvasós könyvem, megmutatta, mi a jó történet, és segített olvasni. Hát kicsit fárasztó volt. Egy rövid kis oldal is sok-sok energiánkba került. Nem tudom mi lesz velünk ha elindul a suli… Mikor Ji’nanba értünk, nagyon aranyos volt, segített taxit fogni, sőt el is jött velünk egészen a kollégiumig, azt viszont nem engedte, hogy kifizessük neki. Mert hogy most ő van otthon, és ismerjük csak meg í kínai kultúrát! Ez nagyon jót tett a kis lelkünknek, mert ami itt várt minket, hát az kicsit sok volt! Káosz, szmog, szmog, szmog, és szmog megspékelve azzal, hogy mindenhol építenek valamit. Utat, emeletes házat, lehet egy új várost is. Talán holnap már meg sem ismerem a környéket. Mert valahogy itt minden gyorsan megy. A koliban aztán egyből Ivánba futottunk, nagyon jó volt egyből ismerős arcot látni! Azóta arról szólnak a napok, hogy ismerkedünk a várossal, keressük a jó éttermeket, rendezkedünk.

Igazából Jinanról nem tudok túl sokat mondani. Szmog, piszok, sok kínai… :D Engem annyira fogott meg a város, hogy még egy képet sem csináltam. Pedig a hatalmas 16 méteres Mao szobor a suli udvarán megérne egy-két kattintást. Lesz kép még ígérem… Tegnap megvolt a felmérőnk, kb egy mondatot olvastam, kicsit beszéltem, nem volt sok, végül a 4-es csoportba kerültem (a 7-ből). Ma megkaptuk a könyveket, és Kittivel nagyokat néztünk, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. De örülök, hogy együtt vagyunk, a csoport 95 %-a ugyanis kóreai, akik nagyon jók, nehéz lesz tartani velük a lépést. Azt már most látom, hogy nem sokat fogok hét közben mozgolódni, már az is fárasztó, hogy egy ekkora városban (6,5 milliós) normális éttermet találjunk. Óráink reggel fél 9-től lesznek 11:40-ig, azt csak kibírjuk, aztán majd nagyban kell nyomni a Hanziket! :D Persze azért már bulizni is sikerült, nem volt semmi, a bár menedzsere nagyon örült, hogy mi, fehér emberek oda tévedtünk. Persze a fiúk már nagyban összehaverkodtak a fejesekkel, lehet még elnézünk oda máskor is…

Mára ennyi, nem érzem valami jól magam, pihenek kicsit.

Hatalmas puszi mindenkinek

Avagy Pekingben az élet szép... :))) Persze pluszban jön ehhez a szmog, pára, meleg, tömeg…. Az utóbbi pár napunk is erről szólt. A napok sajnos összefolynak, de próbálom szép sorjában összeszedni a dolgokat. Először is, miután Juli megérkezett, elmentünk az Ég Templomához. Röviden annyit róla, hogy ez tulajdonképpen nem is egy templomot takar, hanem különféle oltárok, és épületek sorát, a kínai császárok ugyanis nemcsak az isteneiknek, hanem például az ősöknek is áldoztak. Szóval láttunk sok-sok oltárt, és áldozáshoz használatos kelléket, már ha épp láttunk valamit a tömegtől. Itt azért megjegyezném, hogy tőlem sajnos nem fogtok szép hosszú meséket olvasni arról, hol, mi történt, mindenféle történelmi részlettel. Már a blogírás kezdetekor is eldöntöttem, hogy ez nálam ki fog maradni. Igazából az adott hely történetét elolvasgatom, meghallgatom, de a részleteket képtelen vagyok megjegyezni. Így próbálom inkább elképzelni, ott az adott pillanatban. ahogy a császár vitte az áldozatot, vagy ahogy ott áll a tömeg, vagy az udvari emberek előtt… Így valahogy jobban átérzem, hol is vagyok. Itt van tehát pár kép az ég templomából, ahol jó turista módjára szép kalapot is vettünk, ami amúgy egyáltalán nem hülyeség, nagyon jó a nap ellen!!! Azért az vicces, hogy a végén már engem fényképezett egy külföldi turista, mert olyan idióta voltam ebben a kis sityakban… :D

Ezután elmentünk nézelődni, egy nem túl távoli ’bevásárlóközpontba’, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a piac egy hatalmas épületben van… Nem semmi, amikor meglátnak, egyszerre ugranak fel hárman, és a karodnál fogva húznak hátra, hogy vegyél valamit. Azt persze már itt megtapasztaltuk, hogy alkudni igenis kell, és lehet… Nagyon durván…         

És ezek után jött az, hogy este meg kéne találni a lektor néninket… Mivel Juli kicsit beteg, Kittivel kettesben próbálkoztunk, és bár a metrón igazán jól eligazodunk már, kiderült, hogy az egyetemi campus már nem megy ilyen könnyen. Kerestük volna a déli kaput, de egyik ember jobbra, másik balra mutatta… Végül egy órás késéssel értünk oda, véletlenül botlottunk a tanárnőbe. Közben csatlakozott hozzánk Kristóf, aki Pekingben fog tanulni, és elmentünk egy nagyon finomat enni. Aztán rájöttünk, milyen kicsi város is Peking, mert a metrónál összefutottunk egy másik magyar sráccal (Ambrus) , akivel együtt leszünk Jinanban… Szóval azóta hárman járjuk a várost, nagyrészt a nagy séták, parkok jellemzik a napokat. Érdekes élmények érnek igazán, mikor például bemész a boltba, és a boltos odajön, hogy jaj de szépek vagyunk, és ugyanilyen indokkal még az étteremben is külön kis előételt kapunk ajándékba. Na meg, amikor mész a szűk kis utcákon, és az élő skorpió ott kapállódzik felnyársalva, arra várva hogy megsüssék neked… Hát nem semmi ami itt van, de ha tényleg elfogadod, hogy ez más kultúra, más szokásokkal, akkor rájössz, hogy ez tényleg egy csodaország… Még ahhoz is kezdek hozzászokni, ha köpdösnek, meg ordítanak. Igazából nem szabad ezeket a dolgokat előítélettel kezelni, mert igenis nagyon kedvesek tudnak lenni ezek az emberek! Az pedig, hogy a turistákat le akarják húzni… mert hol nem??? Itt legalább jókat lehet alkudozni, ha belejön az ember, és ahogy a többiek is megjegyezték, ettől valahogy még emberközelibb is lesz ez a hatalmas ország ezzel a rengeteg emberrel.

Most akkor jöjjön pár kép a pekingi utcákról, parkokról, Julival, Kittivel és Ambrussal:

Hát ennyit mára... A mai napom már a következő bejegyzésben lesz látható, röviden annyit, hogy ma meglátogattuk Maót, a Láma Templomot, és megkaptuk a vonatjegyünket is. Holnap délután indulunk Jinanba, már várom, hogy végre berendezkedjek...

Ja, igen, visszatérve a bejegyzés címére: aki ismer tudja, hogy nem szeretem a sört... Na, hát itt már lement pár üveg Qingdao sör... És hát a jó kis kajálások... Van már egy helyünk, ahol messziről köszönnek, már minden nap ott eszünk. Az árak pedig... Ma négyen fizettünk kb 1200 ftot két hatalmas tál kajáért, négy rizsért, két sörért és két teáért... Ami tulajdonképpen annyi, hogy 300 Ft-ért mindenki jól lakott, sőt még ajándék teát is kaptunk. Nagyon aranyosak tényleg, ma például ott hagytam a napszemüvegem reggel, és este amikor visszamentünk vacsizni, még náluk volt...

Persze ez Peking, remélem Jinanban sem fognak nagyon rossz élmények érni.

Még így utoljára: aki csak egy picit ismer, még az is tudja, hogy mennyire szeretem az esőt... Hát tegnap volt egy enyhe kis vihar, örültem is neki nagyon. Épp a tusolásból jöttem fel, és csak néztem, hogy zuhog, zuhog, aztán mivel nem állhattam ott egész este, még egyszer lezuhanyoztam a szobáig... :))) Volt egy hangulata ahogy rohantam fel a szakadó esőben... :)))))))))))))

Lehet, hogy ez a bejegyzés kicsit zavaros lett, de fáradt vagyok, és tegnap már megírtam egy részét, és nem igazán tudom, hogy abban mi is volt. :D

De ígérem a következő összeszedettebb lesz, részletezve a mai nap történéseit is!!!

Sok-sok puszi az utolsó pekingi estéből

klári

Sziasztok!

Megvolt az első igazi turistáskodós napunk, jól le is fáradtunk... szóval most inkább hagyom a képeknek a mesélést. :))) Sikeresen elindultunk a legnagyobb melegben, pedig nem is aludtunk túl sokáig. Bevállaltunk valami zsömlében-tükörtojás-féle reggelit, aztán indultunk a Tian' anmen térre, becélozva a Tiltott várost és társait. Túl sok mesélni való nincs, hacsak az nem, hogy elkészült az első "idegen vagy, fényképezkedjünk" képünk. :) Egy idő után egyébként valahogy nagyon egyformának tűnnek az épületek, szóval én megint visszatértem az aranyos kisgyerek - felhő témára. :) Persze ez nem von le semmit abból, hogy milyen gyönyörű és különleges helyeken jártunk...

És akkor jöjjenek a képek a repülőúttól egészen a Ke Ke Kele-ig, tippeljetek, aztán a képről kiderül, mit is takar a szó... :)))

Majd még teszek fel képeket, de ezekkel is sokat szenvedtem, fáradt vagyok... Ja, még egy kis szösszenet a hostel-életből: tegnap már épp készültünk lefeküdni, mikor egyszer csak betoppan a szobánkba egy kínai férfi. Odaköszönt, kb ledobta a cipőjét, és ruhástól bezuhant az ágyba. Mi meg csak néztünk. :D ez a szép ebben az életben... Ha ketten vagytok egy kétágyas szobában, akkor izgulhattok, ki lesz a harmadik... szerencsére a fickó ma reggel ugyanilyen sebességgel el is tűnt, és megjelent Juli a helyére. Holnap így együtt megyünk vacsizni kedvenc lektorunkhoz... :)))))

Sok-sok puszi az újabb bejegyzésig

Klári :)

Hát sziasztok kedves Mindenki!

Indulásom előtt pár órával, kávéval a kezemben gondoltam közvetítem jelenlegi lelkiállapotom... Hát mit mondjak, soha nem voltam az a könnyen induló típus, de úgy érzem a mai nap túltesz minden hasonló élményemen. Aludni örülök ha olyan jó három órát sikerült, fel-felébredtem, hogy mi az amit elfelejtettem, mi az ami kéne, szóval szokásomhoz híven izgultam mindenen. A gyomrom állapota is elég borzasztó, bár adtam ugye neki még egyet a jó kis feketével éhgyomorra. Dehát nem szabad kihagynom, talán egy évig ez az utolsó normális kávécskám. Persze azért bennem van a jófajta izgatottság is, és most nagyban viaskodnak a félelemmel, és a cseppnyi kis szomorúsággal, hogy itt hagyom a családom és a barátaim. Bár szerintem ez még a teljesen normális kategória, szóval ne aggódjon senki. Az idő legalább kellemes, még hallom a kis 4-es 6-ost, ahogy elsüvít a ház előtt. Aztán szippantok még egyet a jó friss pesti levegőbe, és nekivágok!

Próbálok minél hamarabb újra jelentkezni, képekkel, élményekkel, remélem szívesen olvassátok majd eme kis szösszeneteket!!!!

Puszi Mindenkinek

Klári még Pesten...